Van-e kiút?

Van-e kiút?

Van-e kiút? Ördögi körben a csereháti romák Az emberek nagy többsége úgy tartja, a cigányok nem akarnak dolgozni, szülik a gyerekeket egyre másra, segélyosztáskor isznak, táncolnak, mulatnak, vagy éppen lopnak, csalnak, hazudnak, arra hivatkozva, hogy ez évszázadok óta a cigányság kultúrához tartozik. És sajnos van egy réteg, amelyik tényleg így gondolja, és a közvélekedést is ez határozza meg. Pedig a Csereháton rengeteg olyan cigány család van, amelyik más módón él és gondolkozik. Sok ilyen emberrel beszélgettem az elmúlt napokban arról, hogyan látják a jövőt, és miként élik meg a mindennapokat. Ők elmondták, hogy kezdik feladni a reményt, nem mernek tervezni, és félelemmel néznek a következő évek elé, mert ma rosszabbul élnek, mint korábban. Minden egyre drágább, a pénz viszont ugyanannyi maradt, néha még kevesebb is. A legtöbb család létminimum alatti pénzekből gazdálkodik hónapról-hónapra. Sokszor azon múlik marad-e pénz ételre, hogy kifizetik-e a számlákat vagy nem. A csekkek, fizetési felszólítások viszont folyamatosan jönnek Évekkel ezelőtt, ha valaki dolgozni akart, az ha nem is a legjobb állásokat, de legalább kapott munkát, vállalkozóknál, a közelebbi városokban, vagy végső esetben a helyi önkormányzattól. A szezonális munkákra tíz embert sem volt könnyű sokszor összeszedni egy faluban, mert még az asszonyok jó részének is volt munkája. Annak idején sokan dolgoztak a vasútnál vagontakarítóként, különböző összeszerelő gyárakban, segédmunkásként valamelyik helyi, vagy környékbeli vállalkozóknál, erdészetnél. A családfőknek legalább nyolctizede dolgozott, és a maradék 20 százalékot újra és újra alkalmazta az önkormányzat hosszabb-rövidebb ideig. Most pedig hosszabb időre már az ónkormányzatnál sincs munka. Ennek oka, hogy minden faluban sok a munkanélküli, és néhány havonta cserélni kell az embereket ahhoz, hogy minél többeknek legyen legalább pár hónapra keresete. A családok többsége szociális segélyből és idénymunkákból tartja fenn magát. Nem véletlen, hogy nagy harcok folynak: ki fér bele egy-egy 10-15 fős csapatba. Pedig jó, ha így napi 2000-2500 forintot lehet keresni, hajnaltól sokszor késő estig tartó kemény fizikai munkával. Az emberek ma már ott tartanak: „nem baj, ha nem fizetnek meg, a kevesebb is jobb mint a semmi. Hiszen mindenki el van adósodva. A legszomorúbb ebben az egész helyzetben, hogy a nyomor és a munka hiánya miatt nem ritkán régi barátságok, családi kapcsolatok mennek tönkre. Aki kimaradt a csapatból úgy gondolja, hogy valaki kiszorította, vagy éppen egy régi barátnak nem jutott eszébe, hogy ő is menne dolgozni. Ezért nem fog enni a család, vagy ezért nem lesz gyógyszer a beteg gyereknek. Ezek dolgok kihatnak a fiatalokra is. Van aki úgy gondolja, minek tanulni, ha később így se –úgy se lesz munkája. Mások pedig azért nem tudnak egy-egy körzeti gyűjtőiskolán kívül máshová járni, mert a szülőknek nincs rá pénzük. Erre a legtöbben azt mondanák, azért kapják a családi pótlékot. Csak azt felejtik el számba venni, hogy ha egy gyerek – mondjuk – Miskolcra jár iskolába, szüksége van távolsági és városi bérletre, nem lehet egész nap éhen, és akkor még a ruházatról nem beszéltünk. Erre pedig a családi pótlék nem elég. Sokszor ezek a dolgok is nagyban befolyásolják, hogy a gyerekek később rossz utakra tévednek, mert azt látják, aki kihasználja, meglopja, becsapja - ma már szinte nyilvánosan - embertársait az itt is jól él. A nyomor vámszedői – az ételmaffia és az uzsorások – Csereháton is megjelentek. Ha valakinek nincs több hitele a helyi boltokban, akkor ezekhez az emberekhez fordul, akik a bolti ár többszörösén adják portékáikat, és még állítják: ők adnak segítséget ahhoz, hogy aznap legalább egyen a család. Fizetés napján pedig következnek a törlesztések, és ha valaki késik a pénzzel, jönnek a veszekedések, fenyegetőzések. S hogy miért nem jelentik fel az uzsorásokat? Mert az adósok nagy része attól tart, hogy mi lesz,ha elfogy a pénze? Mihez kezd, ha nem ad senki hitelbe? És ez így megy hónapról-hónapra, évről-évre. Mikor lesz ennek vége? Mi kell ahhoz, hogy az emberek végre ne csak vegetáljanak és azon törjék a fejüket, hogy hogyan és miből legyen legalább kenyér minden nap az asztalokon? Miben látják az itt élők a kiutat?. Más megoldás nincs, mint a munka. Ha lennének helyi, vagy legalább környékbeli munkahelyek legalább minimálbéres fizetésekkel, vagy minél többen tudnának vállalkozni, esetleg tanfolyamok, képzések indulnának, akkor talán jobban élne a csereháti romák nagy része. És akkor a gyerekek képességeiknek megfelelő iskolákba járnának, és nagyobb eséllyel indulnának az életnek.

Horváth Pálma